BEVEZETÉS A
KERESZTÉNY ÉLETBE
Kattintson a
kívánt alcímre:
1. HIT ÉS AZ IGAZ ÖKUMENIZMUS A VÉGIDŐBEN
2. A TÖRVÉNY ÉS A HIT ELLENTÉTBEN ÁLLNAK?
3. AZ IGAZSÁG MEGÉLÉSE A SZERETETEN KERESZTÜL
4. GYŐZD LE A FÉLELMEDET, MERD ISTENNEK ADNI MAGAD!
5.
Valóban átéltük már Isten jelenlétét az életünkben?
a. Hiszünk Egy, Szent, Apostoli és Katolikus
(=Egyetemes) Egyházban (Ef 4,5),
amely nem lehet több egyetlen Egyháznál. Csakis így valósulhat meg a
Kereszténység lényege.
Egy és
Szent: alapítója Szent – Jézus adta nekünk ezt az Egyetlen Egyházat;
Apostoli:
alapjai az apostolok.
Katolikus,
azaz egyetemes.
Hiszünk
az igaz ökumenizmusban, azaz a Szentlélek ökumenizmusában, amely elhívja a
végidő Apostolait, hogy egyesítsék az igaz hívőket (lásd „Az idők tanúja” c.
könyvben)
b. A Megmaradtak Egyházának hite és
reménysége
Arról a
hitről beszélünk,amely „a
remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való
meggyőződés” (Zsid 11,1). Ez egy olyan hit, amely
nagy hangsúlyt fektet a reménységre, és természetesen olyan, amely a
szeretetben munkálkodik (Jak 2,14-től).
A reménység tárgya a Bibliában.
A
hit birtokosa Isten Népe: „Krisztus közöttetek van:
reménysége az eljövendő dicsőségnek” (Kol 1,27).
„Mert üdvösségünk reménységre szól” (Róm 8,24)
Az Isten ígéretére adott hittel és bizalommal
teli válasz
Mi
keresztények bírjuk a megszabadítás ígéretét, amelyet az általunk követett
Krisztus biztosít (lásd Kol 1,25-27
és Ef 1,3-14). A Belé és a Szövetségbe vetett hit és
a bizalom az egyetlen helyes válasz. A Szövetség, amiről itt szó van az az, amely egy Megújított Szövetség, és a Megmaradtak
Egyházában és azon keresztül lép életbe.
Remény és állandó megtérés
A
keresztény remény lehetővé teszi számunkra, hogy megmaradjunk abban az
egészséges egyensúlyban, amely a „már készen vagyok” és a „még nem teljesen”
között található. Ez az az átmenet, amelyet a „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (Pét 1,15-től) tanítás felé haladva, a mi folyamatos, küzdelmes
gyógyulásunk során élünk meg.
Az
állandó megtérés reménye nem egy magától lezajló esemény, sokkal inkább egy
folyamatos növekvés, az által, hogy hálásan elfogadjuk Isten kegyelmét, és
együttműködünk vele újra és újra, mindennapos döntéseinkben.
A keresztény reménység.
Az áldott reménység
Amikor
mi, keresztények reménységről beszélünk, Isten kegyelmére gondolunk, aki
mindent nekünk ad – Magát adja nekünk a teremtő, megváltó hitben. A reménységet mint egy soha véget nem érő ünnepet élünk meg,
míg el nem érjük az Örök Ünnepet – amikor majd „szemtől szembe” találkozunk
Vele (1 Kor 13,12)
Minél
több bátorságunk van (Istennel járva) rábízni magunkat az Istennel való életre
és a hozzá való elhivatottságra, annál inkább képesek leszünk elfogadni
korlátainkat – mindig marad egy bizonyos mértékű (egészséges) bizonytalanság
bennünk, de a Végső Szent Bizonyosság keretein belül (v.ö.
2 Kor 6,18), amelyet Isten biztosít mindenkinek, aki
Őt szereti.
Minden
egyes imában, amelyben szív, hála, könyörgés, közbenjárás van, életet és
reménységet találunk.
Az egységes reménység
Anélkül,
hogy radikálisan meg ne térnénk a remény egységére és az egység reményére, nem
élhetünk teremtő szabadságban és hitben (Ef 4,3-6).
A
keresztény reménység a Szövetség egyik kifejezése. Azé a Szövetségé, amelyet
Isten megújított az Ő népével – amelynek eredménye a Megmaradtak Egyháza. Isten
igaz marad az Ő Szövetségéhez, és mindenkit hív, hogy legyen hű a Szövetséghez
– Krisztus Egyházának a reménysége abszolút, azaz nem relatív és nem is
individualista.
Az
összetartás a közös vágyakozás egyik kifejezése (minden tag vágyakozása és
küzdelme Jézus megújhodott, megfiatalodott Teste iránt) az iránt az egység
iránt, amelyben mindannyian Isten és egymás partnerei vagyunk.
A bátor reménység – reménység a szenvedésben
A
keresztény reménység bátorság az életre, bátorság a növekedésre, valamint hogy
a bizonytalanságok közepette is közös felelősséget viseljünk. Ez csak úgy
lehetséges, ha hittel fordulunk Krisztus feltámadása felé – ami egyben ígéret a
mi feltámadásunkra. Ez a reménység egyrészről kegyelem, másrészről folytonos
együttműködést is jelent ezzel az ajándékkal.
Milyen
együttműködésről beszélünk? „Ha valaki én utánam akar
jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16,24) Mindennapi „keresztünket” viselve növekedünk
reménységünkben, megtanuljuk szenvedésünk jelentését. Elmélyül együttérzésünk
azokkal, akik üldöztetnek, így képesek leszünk melléjük állni és támogatni
azokat, akik kevesebb erőt kaptak, mint mi. A más helyett viselt szenvedés és a
mással együtt való szenvedés elkerülhetetlen (lásd Kol
1,20)
A
legnagyobb keresztény szabadság nem csupán az élet és remény iránti
bátorságunkban nyilvánul meg, hanem az is szükségszerű, hogy megtaláljuk
önmagunkat a szenvedés közepette is – nemcsak a „kereszt” ellenére, de miatta
is.
Azok,
akik elfogadják saját fejlesztő megtisztulásuk szükségességét, meglátják az
abban rejlő lehetőséget saját szabadságuk kiterjesztésére.
d. A remény, amelyet élvezhetünk
- a
remény, amelyet hálával, ajándékként fogadunk;
-
a remény, amelyet együtt bírunk, és amely egyesít minket;
-
a remény, amely képessé tesz minket arra, hogy elfogadjuk a mindennapi
keresztünk misztériumát – a remény segít felfedezni a Feltámadott belső erejét.
Ez a remény mindig élvezetes remény (lásd Fil 3,8.14; 4,7; Kol 1,24; Gal 5,22)
e. „várjuk a mi boldog reménységünket” (Tit 2,13)
„Az áldott reménység” minden Keresztény
számára Jézus Krisztus dicsőséges visszatérése. Ez a remény nem hagyja, hogy
hiába reménykedjünk! Azok számára, akik az Ő visszatérésekor életben lesznek,
ez a remény azt jelenti, hogy elragadtatnak a mennyországba (lásd Thessz 4,17)
A
világ felkészítése Krisztus visszatérésére (lásd Az idők tanúja c. könyv)
Krisztus
a Remény Szentsége!
Az
Egyház a remény szentsége – Krisztusban lévén, az Egyház alapvető szentsége az
Istenben és egymásban való egységünknek.
A
reménység hét kiemelt jele – a hét szentség kijelölése – azért van, hogy
segítsen a keresztényeknek azzá lenni, akik, azaz a remény jele a világ
számára. A reménynek tehát szentséges természete van.
5. Az emberi test, mint a
reménység jele
Lásd
Kor 15,12-től. 35-től. 54; Fil
3,21; 2Kor 4,10; Róm
8,21-23.
kétségbeesés
önteltség
függőség rabságában lenni
Az
az ember, aki buzgóbban keresi biztonságát, mint a
megváltást, a múltba kapaszkodik, és nem cselekszik felelősségteljesen.
Szabályok, parancsolatok, törvények
Normatív
etika
Hatalmas
a különbség egy olyan morális szabályrendszer, amely azt mondja „ezt kell
tenned” vagy „ezt tilos megtenned” és egy olyan között, amelyre a „szeretnénk
befogadni életünkbe az Evangéliumot” alapelv (axióma) jellemző.
A kreatív szabadság és hit szabályzó szerepe
A
legnagyobb ajándék, amely a nekünk embereknek adományozott isteni szabadságból
ered, az Isten szeretete, és a képesség, hogy ezt a szeretetet tovább tudjuk
adni másoknak. A szeretet elsősorban ajándék, amelyben Isten Önmagát osztja meg
velünk. De ez az ajándék kötődik egyfajta „normához”, mégpedig hogy csak annyit
élvezhetünk ebből a szeretetből, amilyen részben tudunk saját akaratunkból
kreatívan, hálával, odaadóan együttműködni Istennel. Ez a mindent átfogó
„norma” vagy „szabályrendszer” több aspektusra bontható le. Ezt akkor vesszük
észre, ha megértjük Krisztus ajándékát, amit ingyen adott, mégpedig hogy
követhetjük az Ő példáját és tanítását az élet minden területén.
b. „A
teljesíthetetlen morális ideál”
A
szeretet, amelyet Jézus megélt és közvetített felénk – az apostolok életén
keresztül is – az Őt követőnek kétféle normarendszert állít fel, amelyek
természetesen nem függetlenek egymástól:
1) A „határparancsolatok” (tiltások és beteljesítendő
parancsolatok), azaz a minimum ahhoz, hogy a szeretet kötelékében maradjunk;
2) A „célparancsolatok”, amelyek „teljesíthetetlen ideálok”, de
törekednünk kell rájuk. Ezek azok, amelyeket Jézus hegyi beszédében látunk
(Máté 5,1-48), valamint az összegző kijelentésében: „Az az én parancsolatom, hogy úgy
szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Ján
15,12).
A törvény azért adatott, hogy
kegyelmet keressünk, és a kegyelem azért adatott, hogy a törvény beteljesedjék
c. Közös felelősségvállalás és engedelmesség
Lásd Róm 13,3-6, és Ap
Csel 4,19
d. A Szövetség erkölcse és az egyházi törvény
Mint már
korábban említettük, az Isten nem rabszolgákat akar, hanem meggyőződésből való
barátokat. Ezért Jézus azt mondja el, amit hallott (kapott) az Atyától (Ján 15,15). Az Ő törvénye a
Szövetség ajándékában gyökerezik, amely nem csak azt hangsúlyozza, hogy
felelősséggel tartozunk Isten felé, de azt is, hogy kölcsönös felelősséggel
tartozunk egymásért is.
A
Krisztus által alapított Egyház azt a küldetést kapta, hogy minden nemzetet
Őhozzá vezessen az Evangélium hirdetésével. Az Evangélium meggyőzi az embert az
igazságról, amelyet megélhetünk és meg kell, hogy éljünk az Örömhír szerint. Az
Egyház törvényei, amelyek közvetlenül vagy közvetetten a Mestertől származnak,
mind arra hivatottak, hogy segítsenek a hívőnek megtalálni a szívében rejlő
törvényt (Róm 2,15), s hogy
segítsék útját a tökéletesség felé, hogy Krisztushoz hasonlóvá válhasson. Az
Egyház joga és egyben kötelessége, hogy felkészítse gyermekeit a találkozásra
Istennel!
„Isten
szeretet” (1 Ján 4,8). Ez az
az igazság, amelyből minden emberi szabadság ered, és
amelyhez szabadságunk kapcsolódik.
1. Krisztus igazsága a szeretetben
mutatkozik meg.
a. Az isteni és az emberi szeretet
A
teremtés szeretet, mert Isten a Teremtő maga a szeretet. Az ember nem találhat
jelentősebb célt, mint hogy részesüljön az Ő szeretetéből. Az ember és az emberi közösség
legjobb formájában Isten szeretetét kell, hogy megmutassa, hiszen Ő azért
teremtette az embert, hogy szeretete tükröződjék benne.
Azáltal,
hogy Jézusban megtestesült Isten Igéje, a szeretet a történelem emberi
dimenziójában valósult meg, és annak legtisztább, legmélyebb értelmét kapta
meg.
Jézus
azt mondja, hogy az isteni szeretet történelme, amely Benne érte el csúcspontját,
a tanítványokon keresztül folytatódik (ld. Ján 17,26).
b. A szeretet szövetsége
A
szeretet szövetsége Krisztussal való egyesülésünkben válik valóra. Ő a
szövetség Közvetítője (ld. Ján 17,20-23;
Fil 2,1-5) a Szentlélek erejével (ld. Róm 5,3-5; 15,30; Fil 2,1; Ef 3-4).
c. Egység Isten szeretetében, a felebarátok és önmagunk szeretetében
Ugyanazon
szeretetben szeretjük Istent (Önmagáért), felebarátunkat és magunkat (az Isten
kedvéért).
Ha igaz
szeretettel szeretjük testvéreinket, akkor Istenben szeretjük őket. Ebből
következik, hogy a két parancsolat (ld Mt 22,37-40; Mk
12,28-31) nem választható külön.
A Biblia
arra tanít, hogy nem beszélhetünk igazi énről, amely képes megosztani magát
másokkal – „egymásért és egymással” –, hacsak nem találja önmaga kiteljesedését
abban, hogy megnyílik a szeretetre, valamint mások szeretetének befogadására.
Ezt a szeretetet szóval és tettekkel viszonozzuk. „Szeresd felebarátodat
mint magadat” (Mt 19,19; Mk
12,31; Róm 13,9; Levit
19,18)
Ahogy
felebarátunk szeretete és önmagunk szeretete összetartozik, úgy tartozik össze
Isten szeretete és önmagunk szeretete. Csak akik igazából szeretik magukat,
szeretik magukat Isten kedvéért – hiszen ahhoz, hogy magunkat igazán tudjuk
szeretni, Istent kell szeretnünk.
Imaéletünk
ezt a szeretetháromszöget kell, hogy tükrözze. Az ima témája a szeretet
kölcsönös adása és fogadása, dicsérete és imádata. Minden benne kell, hogy
legyen az imában oly módon, hogy az mindent áthasson.
d. A szeretet tulajdonságai
Lásd 1Kor 13; Mt
5,48; Lk 6,36; Ján 15,12.
2. Szeretet a szentek közösségében
a. Szeretet a barátságban
Jézus
barátainak nevezi tanítványait (Ján 15,13-től). A barátság egy szabad döntésen alapuló kapcsolat –
a barát egy kiválasztott. A barátság magába foglalja a tiszteletet, és azt
jelenti, hogy örömet találunk az együttlétben.
b. A mindent felölelő szeretet
Anélkül,
hogy képesek lennénk baráti szeretetet adni és elfogadni, nem lehetséges az
egyetemes szeretet elérése.
c. Érosz és a barátság
Éroszban
található az a mély nyitottság, valamint az a mély vágy, amely képessé tesz
bennünket arra, hogy elfogadjuk az Istentől meg nem érdemelten kapott
szeretetet, és embertársaink szeretetét. Érosz, a szeretetéhség,
szeretetadásra vágyik, azaz Agapéra.
d. Érosz és Agapé
Agapé képviseli a szeretet legmagasabb
fokát. Ez Isten szeretetének abszolút, ingyen és meg nem érdemelten kapott
ajándéka. Emiatt dicsérjük Őt a bennünk levő Érosz-szeretetért; a szeretet
bármely foka még inkább képessé tesz minket az Agapé-szeretet
befogadására. A Jézussal fenntartott Agapé-barátságon
keresztül a tanítvány megtanul barátságban lenni a
Test többi tagjával -- barátságban, amely az adáson és elfogadáson alapul.
e. Az ellenség szeretete
Szeretetünk
valódiságának próbája a szegények, valamint az ellenség szeretete (Mt 18,21-től; Példabeszédek
25,21-től). Az ellenség szeretetét könyörületesség jellemzi, így ez egy igen
hathatós formája a szeretetnek, ahogy az a következő idézetekből is kiderül: Róm 12,20; Mt
5,43-tól; 1Kor 13-tól.
3. Szeretet a megváltás
szolgálatában
a. Felhívás mindenkinek
Krisztus
azért jött, hogy az Atya szeretetét láthatóvá tegye - az Atya és Krisztus
szeretete hazahívja az embert az Atya Házába. Az Egyház arra hivatva jött
létre, hogy a hazahívást állandósítsa az emberek között.
A
tanítvány felszabadítása a szentségbe alapvetően a felhívás a tökéletes
szeretetre - az evangélium hirdetésének vágya a tanítvány szeretetének (Isten
felé- akinek szeretetét hirdetni kell; és az embertársak felé - aki megmentésre
vár ezen szereteten keresztül) alapvető próbája. „Mert
a Krisztus szeretete szorongat minket” (2Kor 5,14).
Aki szereti az Urat, azt szeretné, ha mindenki dicsőítené Őt, és aki szereti az
ő felebarátját, meg akarja azt menteni – minden apostoli tevékenység ebből a
szeretetből ered és innen kapja életerejét.
Az
Egyház apostoli:
- a
tizenkét apostolon alapszik;
- vissza
kell térnie a Krisztus által választott tizenkét alappillérhez;
- teljes
mértékben az apostoli munkának kell, hogy szentelje magát.
Az
apostolok, minden egyházi tisztségviselő, valamint az Egyház minden tagjának
feladata az, hogy az evangéliumot hirdessék, mégpedig tisztán a szeretet
indíttatásából.
b. A szetnségek
és a szeretet – az apostoli küldetés
Az
Egyház a szentségeken keresztül ünnepli szeretetbeli egységét Krisztussal, aki
minden szentség és a megváltás forrása. A szentségek (különös tekintettel a
Szent Úrvacsorára) az apostolság forrásai, minthogy ezek Maga Krisztus
láthatatlan szeretetének látható megnyilvánulásai.
c. A törődés alapvető formái, amelyek a megmentést szolgálják
Az ima
és a szenvedés apostolsága (lsd 1Tim 2,1-4; 2Kor 4,10; Kol 1,24; 2Tim
2,10; Mt 10,38; 16,24; Mk
10,21; 1Kor 1,17-től)
Misszionárius törekvés...
A jó
példa apostolsága – imáink, szenvedésünk és áldozataink közvetlenül Istenhez
szólnak, és Krisztus megváltásán (azaz megváltó mivoltán) keresztül jutnak el
embertársainkhoz (lsd Mt 5,48; Lk 6,36; Ján
13,15). Viszont a jó példánk közvetlen indíttatás lehet embertársain számára (Mt 5,16).
d. Testvéri bátorítás és vigasztalás
(1Tessz 5,14; Gal 6,1)
e. Az Egyház hivatalos küldetése (lsd Az
idők tanúja c. könyvet, amely a honlapon olvasható).
A „mi” viszony és a közösségen
belüli viszony
A
szeretetnek megvan a maga tere az informális te-én-mi
viszonyban, amelyben mindenki közvetlenül elfogadja és szereti a másikat mint egyedi embert. A „mi” viszony tetten érhető
Krisztus Testében, a házasságban, barátságban stb.
Ettől
eltér a formális „te” viszony, amely a civil közösségben van jelen: a kölcsönös
szolgálat, funkciók és hivatalok viszonya. Itt a viszony inkább hivatalos mint személyes – a szeretet itt az igazságosság és
rend szintjén jelenik meg. Az intézmének, törvények,
szerződések stabilitást és megbízhatóságot adnak – de itt is az egyén kell, hogy a
középpontban álljon.
a. Az isteni szeretet elleni vétkek
Minden
vétek az Isten szeretetének hiányát mutatja. A középszerűség és gyenge
elhivatottság is szemben áll Isten szeretetével. A bocsánatos vétkek „csupán”
ideiglenes kisiklások, múló hiányosság Isten szeretésében. Ezzel szemben a
halálos bűnök az Istennel való barátság megszakadását jelentik – egyértelműen
szembeszegülnek Isten alapvető felhívásával (Fil 3,14; 2Tessz 1,11; 2Tim 1,9; Zsid
3,1).
b. A felebarát ellen közvetlenül
elkövetett vétkek
A
felebaráti szeretet ellen elkövetett vétkek többségét azok a vétkek teszik ki,
ahol is a szeretethez szükséges dolgokat elhanyagoljuk. A leg
áthatóbbak ezek közül azok, amelyek közvetlenül embertársunk jóléte ellen
szegülnek, mint például a gyűlölet, ellnségeskedés,
és hasonlók.
Felebarátunk elleni ellenségeskedés:
Gyűlölet – háromféle gyűlöletet különböztetünk meg; a bűn megvetését
(másokét is beleértve); a személyek, családok, nemzetek elleni gyűlöletet; az
úgynevezett diabolikus gyűlöletet, amely mások spirituális jóléte és üdvössége
ellen, valamint Isten barátsága ellen irányul.
Irigység – mások javainak irigylése, amely diabolikus irigységgé válhat,
ha a másik ember Istennel való barátságára irányul.
A gyűlölet és az irigység a
konfliktusok, háborúk leggyakoribb oka.
Néhány egyéb vétek, amely a
felebarátunk üdvösségét célozza.
1. Csábítás
A
csábítás tudatos kísérlet arra, hogy másokat bűnre késztessünk, legyen az gondolat, vágy vagy tett. Ez történhet bátorítás, tanács,
parancs vagy akár szuggesztív tettek útján is. A csábító bűnösségén mit sem valtoztat tettjének sikeressége vagy sikertelensége.
2. Mások megbotránkoztatása
Meg kell
különböztetnünk az üdvös és a bűnős
megbotránkoztatást:
a. Krisztus a „botránykő” (Róm 9,32-től; Luk 2,34; 1Kor
1,22-től).
b. A
keresztények és az egyházak súlyosan vétkezhetnek azáltal, hogy középszerűségbe
süllyednek, és olyan mértékben alkalmazkodnak a világhoz, hogy megszűnnek
botránykövek lenni – Krisztus felhívásához hozzá tartozik, hogy a világot igaz
döntésre szólítsuk fel. Az, aki bűnös módon botránkoztat meg másokat, amennyire
lehet, helyre kell hoznia tettét imával, konstruktív ráhatással, beismeréssel
stb.
3. Bűnrészesség
a. Formális bűnrészesség -- mások bűnében való részvétel.
b. Materiális bűnrészesség -- nem
szándékos, tudton kívüli együttműködés.
1. Masszív ellenállás! Miért?
Két ismert ok:
- Abbéli félelmünk, hogy sérül a másokban rólunk
kialakult kép, vagy a kiszolgáltatottságtól, védtelenségtől való félelmünk.
- Nem vagyunk képesek bízni Istenben – „mi fog velem
történni, ha hagyom, hogy Isten irányítsa az életemet?”
A
félelem és a kishitűség jellemző emberi viselkedésnek tűnik – minden áttörés
előtt ellenállást alakítunk ki. Azt is tudjuk, hogy mennyire nehéz feladni egy
gondolkodásmódot, hogy egy újat fogadjunk be.
2. Bizalom és kishitűség
Minden
előrelépéshez bátorság kell, önbizalom és hit. A kishitűség és a félelem
valójában visszalépést jelentenek. Azt is mondhatnánk, hogy a bizalom egyenlő
az igennel, a kishitűség pedig a nemmel az életre.
Az
ember kezdetben az anyával való kapcsolatában tapasztalja meg a
biztonságérzetet, aminek az eredményét jól megfigyelhetjük a kisbabáknál.
Ahogy
az anya és az apa kezeli gyermekét, az visszatükröződik abban, ahogyan az megtanulja saját magát kezelni. Ha kérdés nélkül elfogadják
őt, akkor gond nélkül el tudja fogadni önmagát. Ha viszont a szeretet hiányába
vagy érzelmi gátlásokba, azt fogja hinni önmagáról, hogy nem szerethető, és
gondjai lesznek érzelmi fejlődésében. Ha túlzottan kedvében járnak szülei, az
is gondot jelenthet később. Amennyiben a bizalom hiányát tapasztalja, ő sem fog bízni sem magában, sem másban. Ha viszont a gyerek
szeretettel teli gyerekkort él meg, az egy magabiztos világszemléletet teremt.
Az ilyen gyerek nem áll meg, ha elesik. A szülei ösztönzik, és ő újra és újra
próbálkozik, hogy egyedül haladjon tovább. Így nő az önbizalma, és az életbe
vetett bizalma is.
Kiemelnék
három viselkedési hibát, amelyek elkövetésével a szülők félelmet és
bizalmatlanságot alakíthatnak ki gyermekükben:
- A szeretet, figyelem és barátság hiánya.
-
Nem olyan jól ismert az a tény, hogy a túl sok figyelem és törődés is gondokat
okozhat. Ha a szülő minden akadálytól megpróbálja megmenteni gyermekét, az azt
érheti el, hogy gyermeke később nem fogja elhinni magáról, hogy képes elviselni
a fájdalmat és csalódást, hiszen nem volt módja kipróbálni magát. Ez a fajta
túlgondoskodás frusztrációt és intoleranciát szülhet a gyermekben.
-
A káros szülői magatartás harmadik formája az, ha a szülő elsősorban az elért
eredményeket ösztönzi és értékeli, például a jó viselkedést, a jó jegyeket az
iskolában, az elvárásoknak való megfelelést, az alkalmazkodást stb.,
fölérendelve ezeket annak, hogy elfogadják a gyereket olyannak, amilyen. A
gyerek úgy értelmezi ezt, hogy „ha nem viselkedsz jól, nem is szeretlek.”
Minden
egyes gyermeknek szüksége van a szülei elismerésére és értékelésére. Igyekszik
megfelelni az elvárásaiknak, jónak lenni, jól tanulni és nem okozni
problémákat. Jól tud alkalmazkodni, de ha túl magasak az elvárások, akkor nem
felnőtt, hanem egy mániákusan tökéletességre törekvő egyén. Bezárkózik, álarcot
húz, és minden áron bebiztosítja magát a hibázás ellen. Ugyanilyen viszonyulást
alakít ki magában Isten felé is, amelyet a bizalom hiánya és az önvédő attitűd
jellemzi. Az ilyen ember lelki „teljesítménye” tele lesz bizonytalansággal,
kétséggel és bizalmatlansággal, és életét a félelem és a szorongás fogja
irányítani.
Meg
kell különböztetnünk az imént említett félelmet vagy szorongást attól a
félelemtől, amelynek valós tárgya van (dolog vagy személy), például
félünk sötétben jeges úton vezetni. A fentebb említett szorongásunk viszont az
ürességtől vagy nem létezéstől való félelem. Ha nem szeretnek minket, az veszélyt jelent egész létezésünkre.
Mindannyiunk
szenved ilyen vagy olyan zavaroktól személyiségfejlődése során. Mindenkinek
viselnie kell ezt a terhet, kinek súlyosabbat, kinek kevésbé. Ebből toleranciát
kellene tanulnunk: azt, hogy képesek legyünk elfogadni mind a saját, mind mások
hibáit. Az egészséges fejlődés során valós bűntudat alakul ki, ha viszont ebben
zavar következik be, akkor megjelenik a hamis bűntudat. Annak az embernek, aki
félelemben, szorongásban és hamis bűntudatban él, nem elég azt mondani „higgy!”
Ez ugyanis tovább fokozná kudarcérzését, hiszen ő igyekszik hinni, de nem tud! Meg kell tapasztalnia a
bizalmat, hogy a bizalmatlanság helyébe egyre növekvő (ön)bizalom
léphessen
4. Romboljuk le a bizalmatlanság
falát
Rengeteg
türelemre és bátorságra van szükségünk, hogy a bizalmatlanság negatív hangja elhalkuljon
bennünk, és hogy az önvédelmi falak utat engedjenek bizalmunknak. Egy lelki
tanácsadó (keresztény mentor) segítséget nyújthat ebben a folyamatban.
5. Bizalmatlanság Isten felé
Mint
minden előrelépés esetében, a lépés, amikor is Istennek adjuk magunkat, az bizalmat követel meg tőlünk, és bizonyos kockázatot
vállalunk ezzel. Az Istenbe vetett bizalmunk nem magától értetődő. Előfordul,
hogy az úgynevezett spirituális „ösztönzés” negatív hatással van ránk, mert
Istent nem gyermeki csodálattal képzeljük el, hanem valami hatalmas, uralkodó
félelem veszi körül a Róla alkotott képünket.
Tudjuk,
hogy minden gyermek a szüleivel kapcsolatos élményei szerint alakítja ki
Istenképét. Isten tehát az apa vagy az anya karakterjegyeit viseli magán a
gyermek képzeletében. A fenyegető szülők fenyegető Istenképet alakítanak ki a
gyermekben. Ha az anya csapongó hangulatú, hogyan is
bízhatja magát a gyermek Istenre? Amennyiben az apa eredményeket vár, ahelyett,
hogy megbocsátást tanúsítana, az egy hasonló karakterű Istenképhez vezet. Az
ilyen Istent jobb elkerülni.
Ideje,
hogy újragondoljuk Istenről alkotott képünket, és az „Abbát”,
azaz a kb. „drága Aput” v. „papát” (Mt 6,9) (az arám/héber nyelvben „ab”= apa, „abbá”-nak a beszélni tanuló gyerekek szólítják apjukat!), valamint
a tékozló fiú szerető és megbocsátó apját lássuk Benne! (Lk
15,11-32)
6. Ki tudjuk fejezni érzéseinket?
Sokon
közülünk érzelmi éhínségben szenvednek. Az iskolarendszer, de sokszor még az
otthoni nevelésünk is leginkább a tudat fejlődésével van elfoglalva. Az érzelmi
fejlődést gyakran mellőzzük, hiszen a mai társadalom szerint a funkció és a
céljaink elérése az első. Így nem csoda, ha a mi intellektuális emberünk nem
lesz nyitott Isten felé, aki önti ránk szeretetét.
Sok
korábbi negatív élményünk visszatarthat bennünket abban, hogy érzelmeinket
kinyilvánítsuk: „inkább bezárom a szívemet, nehogy megsérüljek” vagy „az
érzések védtelenné tesznek” vagy „ki ne mutasd, mit érzel!” Mindezek a
tapasztalatok feszültséget okoznak, ami a félelem jele, és amely önvédelemre,
ellenállásra ösztönöz minket.
Itt
meg kell kérdeznünk, hogy vajon mi segíthet legyőzni ellenállásunkat és
bizalmatlanságunkat, hogy megtanuljunk nyitni Isten
felé?
Ha
le akarjuk győzni gátlásainkat, először fel kell ismernünk azokat! Ezért fontos,
hogy figyeljünk a belső hangokra, és felkutassuk a bizalmatlanság forrását. Jó
esélyjel gyermekkori élményeinkre fogunk rábukkanni, amelyekkel most szembe
kell néznünk.
„Lelkemet migvidámítja,
az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.” (Zsolt 23,3)
Meg
kell vallanunk bűneinket (Mt 3,6)
Fontos,
hogy elengedjük visszatérő haragunkat és gyűlölködő érzéseinket, és hogy meg
tudjunk bocsátani. Először sérelmeinket kell látnunk, és azután el tudunk
indulni a megbocsátás útján. A
megbocsátás aktusa nagyon fontos!
Először is arra kell rájönnünk,
hogy az, amit valaki velünk tesz, még nem feltétlenül árt nekünk, hanem az árt,
ahogy arra mi reagálunk, például gyűlölettel, ellenszenvvel, visszautasítóan,
irigységgel stb.
A
megbocsátás aktusát könnyebb „elérnünk”, ha a fent említett tényekkel tisztában
vagyunk, és tudjuk például azt, hogy a szüleink is szenvedtek el sérelmeket, az
ő viselkedésük (túl kevés vagy túl sok figyelem) saját emberi korlátaikból
fakad.
Nem
elég csupán elménkben, tudatunkkal megbocsátani; a megbocsátás a szívből kell hogy jöjjön; a szívünkben fogadhatjuk el Istent és felebarátainkat is.
Azok
számára, akiknek szenvedésben volt részük, és nem kaptak lelkipásztori
útmutatást eddig, azt tudom tanácsolni, hogy a felszínre törő emlékeket, valamint
a hozzájuk fűződő érzéseket vessék papírra. Ily módon elménk nem járja újra és
újra ugyanazokat a köröket, és ez segít legyőznünk a fájdalmas emlékeket. Nem
szabad lebecsülnünk a másokkal való „kibeszélés” és a gyónás fontosságát sem. Ugyanúgy ahogy a fent említett „sebeink” is
másokhoz fűződnek, egy másik ember teljes ránk fordított figyelme is óriási
segítség lehet.
Saját
vétkeink elismerése segít a belső gyógyulásunkban.
Amennyiben ez gyónásban nyilvánul meg, a gyógyító erő képes áradni. Bizalmatlanságunk
bizalomba fordulhat.
Még
egy dolgot említsünk meg, mégpedig magunkhoz való hozzáállásunkat. Akadnak
olyan emberek, akik valóban nem szeretik önmagukat. Már említettük, miből
eredhet ez. Nagy segítség lehet, ha az ilyen emberek úgy érezhetik, hogy
törődnek velük. Annak, aki nem tudja szeretni magát, nagyon fontos, hogy
érezze, hogy komolyan veszik, és úgy törődnek vele, hogy nem erőszakolják rá,
hogy megváltozzon. Ettől megkönnyebbülhet, és nem fog annyira félni attól, hogy
elengedje magát; tudja, hogy bíznak benne, és ő is bízhat valakiben; tudja,
hogy bárki is ő, lehet bátran önmaga. Az, hogy lehetünk magunk, egy ajándék.
Lehetsz, aki vagy: megtanulhatsz bízni. Ebben mindig
biztos lehetsz, hiszen Isten kegyelem, Ő az, aki „ad” – bátran lehetsz hát
jó önmagadhoz! Az egyik legnehezebb dolog a világon megtanulni
igazán szeretni magunkat! Ez az
alapja Isten és mások igaz szeretésének.
„Szeresd felebarátodat, mint
magadat!” (Mt 19,19)
Próbáld
úgy kezelni magadat, mint jó barátot. Egy barát nem keseríti meg a barátját. Ha
valami nem sikerül, egy barát nem tesz szemrehányást, hiszen az nem segít. Nem
bátortalanít el, hanem inkább bátorít, hogy az ember újra és újra megpróbálja
minden veszély ellenére is. Arra ösztönzi, hogy levesse a védőpajzsokat, és minden
lépéssel nő a bizalma és szabadsága. Vitalitás és életkedv tör elő, és ahogy
ezek növekszenek, az élet értelme is kiteljesedik.
A1. Hogyan válik valaki Kereszténnyé?
Ha az
életünk nem csupán a véletlen műve, hanem Isten szeretetének eredménye, akkor
igenis érdekünkben áll jobban megismerni Őt. Fontos, hogy nem elég, hogy meg
akarjuk Őt találni, hanem hogy ténylegesen megtaláljuk, és megtapasztaljuk az Ő
iránymutatását és jelenlétét életünkben. A Biblia újra és újra megemlíti, az
első könyvtől az utolsóig, hogy Isten azt szeretné, hogy megtapasztljuk
Őt.
Ezért a
kérdés: „Hogyan válhatsz kereszténnyé?” Az Új Testamentum szerint csakis saját
személyes Jézushoz fordulásodon, és az Ő jelenlétének megélésén keresztül
lehetsz keresztény. Csak ezután élhetsz tartalmas életet és tapasztalhatod meg
Isten terveit veled és a világgal.
a. A hagyományos kereszténység
Mindennapi
keresztény életünkben vannak hagyományaink, liturgikus formulák, imaformák,
intézmények és hivatalok, amelyek valaha a mélyen megélt hitből sarjadtak. A mi
hitünk elődeink hitéből is táplálkozik, viszont nem képes csupán ilyen
áttételes élmény alapján életben maradni. Ugyanis ha így lenne, akkor Istenről,
Krisztusról és a Szentlélekről csupán hallomásból tudnánk, és csak mások
élményeire hagyatkoznánk hitünkben.
b. Vallási törvények
Sok
keresztény az intellektuális kereszténységre korlátozza hitéletét. Persze
nagyon fontos a keresztény nevelés, de az oktatás önmagában annyit
eredményezhet, hogy az ember csupán "keresztényi kötelességeit"
igyekszik teljesíteni, imákat mond stb. Nem meglepő, hogy így a keresztény élet
egy kellemetlen elvárás lesz, Isten pedig valami "mennyei
felügyelővé" degradálódik, aki szigorúan elvárja a kötelességek
elvégzését.
c. Önelégültség
Egyes kersztények kalandokról, élményekről számolnak be, és
eközben "fürdőznek" érzéseikben, és élvezni akarják Istennel
kapcsolatos élményeiket. Sokszor visszavonulnak földi kötelességeik elől, és
egy terméketlen életvitelbe kezdenek. Ez nem kereszténység. Ha a társadalmi és
politikai tevékenység nem Istennek való odaadásból fakad, akkor az nem nevezhető keresztény tapasztalásnak.
d. A jó tett.
Sokan
vannak, akik nem követik a keresztény hagyományokat, és a vallási
kötelezettségeket sem tartják fontosnak, hanem mindenek előtt a felebaráti
szeretetet helyezik előtérbe, ezért nagyon igyekeznek másokkal jót tenni. Azon
a véleményen vannak, hogy elég "jó embernek lenni". Az ilyen
"keresztények" többé-kevésbé humanisták, de figyelmen kívül hagyják
az első és legfontosabb parancsolatot, azaz hogy "szeresd az Urat, a te
Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből" (v.ö. Mt 22,37-től).
A "cselekedetek általi kereszténység" csupán keresztény minta
szerinti életmódra korlátozódik, teszünk valamit és várjuk, hogy valaki
megkérdezze, hogyan értük el ezt az életvitelt. Valójában azonban jobb, ha nem
is használunk szavakat, csak szavak nélkül utalunk a keresztény reményre. Jelen
keresztény missziós helyzetünkben, még az úgynevezett keresztény területeken
is, nem kerülhető el a személyes igetanúság. Ez a tanúság sosem önző és
dicsekvő. Valójában akkor lehet csak igaz és gyümölcsöző, ha önfeláldozásból
fakad, amikor a keresztény "meghal", mint a földbe hulló búzaszem
János evangéliumában (Jn 12,24).
Tehát az igehirdetés kezdetén önmagunkat mindenképpen Jézusra kell bíznunk.
3. Az első igaz keresztény élmény szükségszerűsége
Az
Újszövetség szerint a kereszténnyé válás kezdetén egy igazi keresztény
élményben van részünk.
Mit
válaszolnánk a következő kérdésre: "Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívővé
lettetek?" (Ap Csel 19,2)
Pontosan ezt kérdezte Pál az efezusbeliektől, amikor
keresztülment városukon. Valószínűleg eképpen
válaszolnánk: "Amikor hívővé lettem? Nem tudnám konkrétan meghatározni,
hogy mikor volt. Mindig is az voltam, születésem óta.
Megkaptam-e a Szentlelket? Nem tudom, honnan tudhatnám." Az efezusbeliek így válaszoltak Pál kérdésére: "Hiszen
még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek" (Ap
Csel 19,2). Mi már valószínűleg hallottuk, hogy van
Szentlélek, de nincs igazi realitása számunkra, így aztán aligha tudjuk
megmondani, hogy megkaptuk-e, vagy hogy mikor kaptuk meg Őt. Pál kérdése csak
akkor értelmezhető, ha ez a spirituális élmény olyannyira valós, hogy hosszú
évekig emlékszünk rá!
Az
Újszövetség egyik legkorábbi levelében, a Galatákhoz
írott levélben a következő olvasható:
„Csak azt akarom megtudni tőletek: A törvény cslekvéséből kaptátok-e a Lelket, vagy a hitnek a
prédikálásából? Ennyire oktalanok vagytok? Amit Lélekben kezdtetek, most
testben fejeznétek be? Hiábavaló volt a sok nagy tapasztalás?”(Gal 3,2-4)
Abban
az időben voltak, akik úgy tartották, hogy Szentlelket úgy kaphatnak, ha a
hagyományos törvényeket és rítusokat vizsgálják! Pál emlékezteti a galatákat, hogy a keresztény életük kezdetén megadatik ez a
meghatározó, élethosszig kiható spirituális élmény. Ezek után a törvények
szolgai teljesítéséhez való visszatérés korlátozza ezen első élmény
erejét.
Hogyan
is írhatnánk le jobban ezt az élményt? Ehhez eredeti görög szövagből
kell lefordítanunk Pál levelét a galatákhoz: „Hiába
szenvedtetek annyit?” Ugyanazt a szót használja itt, amelyet Jézus
szenvedésére, azaz az Ő önfeláldozását a kereszten. Tehát az első keresztény
élményt "elszenvedjük" (passzív, nem kiérdemelt), megtelve a
Szentlélekkel. Ez az esemény feltételezi, hogy fokozatosan kiürülünk ahhoz,
hogy Isten lelke megtölthessen bennünket. Fel kell készülnünk, hogy a Szentléleknek
teljes cselekvő hatalmat adjunk életünkben.
Lukács
ekképp foglalja össze az Apostolok cselekedetei bevezetőjében: „ti pedig
nemsokára Szentlélekkel
kereszteltettek meg.” (ApCsel 1,5, lásd
még 11,16) Mindez a kereszténnyé válás elején jön el, valamint az Egyház is
ebből az élményből nő ki (ApCsel 2,1-től; 11,15-től).
Amikor
az Újszövetség keresztelést említ, felnőttkori keresztelésre kell, hogy
gondoljunk. Lehetetlen ugyanis kereszténnyé válnunk anélkül, hogy személyesen
hozzunk döntést Jézus mellett, és hogy megbánjuk bűneinket. Senki nem vallhat
bűnbánatot helyettem, mint ahogy senki nem keresztelkedhet meg helyettem. Én
vagyok az, akinek meg kell hozni a megfelelő döntést, nekem kell bűnbánatot
vallani és magamat áldozni Jézusért, ami szükséges a keresztelkedéshez.
4. Mit jelent a „tapasztalás”?
a. Egy pap mesélte magáról a
következő történetet: "A 60-as évek elején megtaláltam életem igazi célját
és papnak álltam. Meg voltam győződve arról, hogy a világ tárt karokkal vár
majd. Szintén meg voltam győződve, hogy a teológiai tudásommal minden helyzetet
megfelelően tudok majd kezelni. Jobban bíztam magamban, a pszichológiában és
saját terveimben mint az ima erejében, valamint a
Szentlélek útmutatásában.
Két
évvel később rá kellett döbbennem, hogy nem rendelkeztem válasszal minden
kérdésre. Kétségeim támadtak, úgy éreztem, hogy a pszichológiai
"tudásom" nem elegendő ahhoz, hogy másokon segíteni tudjak. Imaéletem
egyre kevésbé volt kielégítő, majd lassan teljesen kudarcba fulladt. Ezután
kemény munkába temetkeztem. Képtelen voltam saját lelki szegénységemet
észrevenni, és minden elégedetlenségemet a körülményekre vezettem vissza. Úgy
véltem, hogy semmi másra nincs szükségem, mint valami munkahelyi változásra.
Megannyi változtatás után végül otthagytam a papi hivatást, és világi munkát
vállaltam. De itt sem találtam lelki békémet.
Sok-sok
év után egy börtön imacsoportjában találtam magam. Így szóltam magamban:
"Most teszek még egy kísérletet." Egy teremben voltam, ahol többnyire
egyszerű emberek (mi több, elítéltek) gyűltek össze. Egy rövid ima után egy
idős férfi állt föl. Elmondása szerint hosszú börtönélet állt mögötte. Kíváncsi
voltam, mit fog mondani, és eképp gondolkodtam
magamban: "Mi az, amit nekem mondani tudna?" Rövid, személyes fohászt
mondott, melyben kérte Istent, hogy adjon erőt, hogy tanúbizonyságot tehessen.
Ahogy Jézusról szólt, minden zavar nélkül, rögtön tudtam, hogy tudja, miről
beszél. Soha azelőtt nem hallottam még senkit ilyen személyesen beszélni Jézus
Krisztusról - sem tanulmányaim alatt, sem azután. Ennek az egyszerű embernek a
szavai mélyen megindítottak.
Az azt
követő héten nyugtalanságot éreztem, olyat, ami más volt az addig
tapasztaltaktól. Nem a fáradatlan ténykedésből fakadó nyugtalanság volt ez,
hanem az nyugtalanított, hogy lehet, hogy mindaddig
gátoltam az Istenhez vezető utamat. Így aztán eljártam az imacsoportba, és
elkezdtem a keresést.
Egy
este aztán késznek éreztem magam. Imádkoztam, hosszú évek után először, eképpen: "Jöjj el, Szentlélek!" Nem emlékszem
már, hogy mennyi ideig imádkoztam, de aztán rájöttem, hogy a bennem rejlő
túlzott büszkeségből ered a téves hozzáállásom. Tudtam, hogy csakis Isten képes
megszabadítani ettől a büszkeségtől. A következő összejövetelkor a
kézráfektetésért imádkoztam (Lásd a Spirituális megújulás – Jézus a keresztelő
című fejezetet.)
Emlékszem Pál Timóteushoz
írt második levelének szavaira:
„Azért emlékeztetlek téged, hogy szítsd fel magas lángra
az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezem rátétele által van meg benned. Mert
nem a félénkség lelkét adta nékünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és
józanságnak Lelkét.” (2Tim 1,6-tól)
Mély
hálával, személyes imát mondtam megtérésemért. A többiek rámtették
kezüket, és hálát adtak Istennek.
b. Személyes találkozáson és személyes kötődésen keresztül
megvalósuló tapasztalás
A fent
említett történet a következőre mutat rá: bár a pap tanúk előtt szavát adta
Krisztusnak beavatásakor, valójában nem határozta el magát teljes mértékben
Jézus mellett, nem adta át magát Krisztus lelkének. Nem halt meg, mint a
búzakalász, hiszen túlontúl bízott saját tanulmányaiban és törekvéseiben.
Bárki,
aki jó keresztény nevelést kapott, fokozatosan haladhat egy elmélyült
tapasztalás felé, de az igazi áttörés egy nagy válság
után következik be. A bűnbánás, amely a keresztelést megelőzi, nem adható meg
oktatás útján, sem pedig mások hitélményén keresztül. Mindenkinek szüksége van
bizonyos saját tapasztalásokra. A keresztény hit nem csupán mások élményeinek
átvétele, hanem jelentős részben a saját megvilágosító élményeink szerzése.
Fontos azonban tudnunk, hogy a tapasztalásaink nem magunktól származnak, hanem
onnan erednek, hogy mások hitét látjuk és halljuk (Ld
Mk 16,15-től; ApCsel 8,35-től; ApCsel 15,7). A
pap hallott és látott valamit ebben az egyszerű emberben, amit önmagának még
nem tudott megadni; egy olyan tulajdonság, amely egy életet megváltoztató
hitélményből származik. A hit hallás után ébred fel
bennünk: Pál alapelve (Róm 10,14) nélkülözhetetlen
Krisztus Egyházának újjáépítéséhez.
Tudjuk,
hogy bűnbánásunk, amely szükséges a megkeresztelkedéshez, mások hitének
tanúságával ébred fel bennünk. Ez az egész ember ébredéséhez vezet, és
egyértelműen meg kell különböztetnünk attól a tudástól, amelyet tanulmányozás
vagy egyéb hétköznapi tapasztalás során nyerünk. Ez az „ébredés” fokozatosan
egyre növekszik, ahogy Istennel együtt haladunk az úton, és egyre nagyobb
bizonyossággal tapasztaljuk meg Őt, amely nem
vezethető vissza és meg nem cáfolható racionális észérvekkel (ApCsel 2,36). Ez a tapasztalás
Istenhez fűződő közvetlen kapcsolatunkból ered, és amely azt jelenti, hogy Vele
közösségben élünk, és egyszerűen „tudjuk” Őt.
5. Helyesbítenünk kell-e az Istenről kialakult fogalmunkat?
Meglehet,
hogy mivel intellektusunk téves fogalmat alkotott, vagy érzelmi okok miatt,
gátakat építettünk ki magunkban. Nem hagyjuk érvényesülni alapvető hitbéli
tapasztalásainkat, például azért, mert Istenről egy „elferdített” elképzelésünk
van.
a. Isten csupán a Teremtő?
Gyakran úgy
tekintünk Istenre, mint aki mindenekelőtt a mindenható Teremtő. Annyira
hozzászoktunk már ehhez, hogy fogalmaink szerint „Isten” és „Mindenható Atya”
teljesen összeforrott. Mindennapi keresztény életünkben hajlamosak vagyunk elfelejteni a
Szentháromság misztériumát. Az a szó, hogy Isten, valójában Három Személy az
Egyben, ahogy azt el is ismerjük hitvallásunkban: „Hiszek egy Istenben,
mindenható Atyában…, Jézus Krisztusban …, a Szentlélekben…”. Ez az a Szentlélek
„akit éppúgy imádunk
és dicsőítünk mint az Atyát és a Fiút” (ld. Niceai Hitvallás)
A
Szentlélek sem kevésbé Isten, mint az Atya és Jézus Krisztus, de ez alig ismert
tény. Nagy hiba!
Sohasem
tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét életünkben, nem lehetünk aktív,
meggyőződéses Keresztények, ha nem hiszünk a Szentlélekben, aki életet ad, és
megnyit minket, hogy bennünk és rajtunk keresztül munkálkodjon.
b. Isten mint Szentlélek
A
„Szentlélek” az Újtestamentumban az Atya és a Fiú hajtóerejeként jelenik meg.
Ez a Három Szent Személy egy „mi-élményt” testesít és jelenít meg, amely minden
emberi tapasztalatot felülmúl.
„Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté
kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és
mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12,13)
A
Szentlélek is egy személy, csakúgy mint az Atya és
Krisztus. Általa alakíthatunk ki személyes kapcsolatot az Atyával és
Krisztussal. De szintén általa tisztulhat meg egymáshoz való viszonyunk is.
c.
A Szentlélek hathatósan jelen van a
Keresztény gyülekezetben.
Mióta
Jézus nincs közöttünk a Földön, nem látjuk, nem halljuk Őt, de emiatt még nem
veszett el minden lehetőségünk, hogy megtapasztalhassuk Istent érzékeinken
keresztül. Jézus itt hagyta a Szentlelket, aki „emlékeztet” bennünket (ld. Ján 14,26) mindarról, amit Jézus
mondott és tett. A Szentlélek nem újabb megtestesülést hoz, hanem felébreszti
bennünk a Jézusról meglévő tapasztalatainkat. Az Apostolok Cselekedete
bizonysággal szolgál efelől: „Miután tehát felemeltetett az
Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt,
amint látjátok is, halljátok is” (ApCsel 2,33). Más
szóval, ha halljuk, amint mások dicsőítik és hálát
adnak Istennek, valamint gyakorolják a Szentlélek kegyelmi ajándékait, azaz a
karizmatikus képességeket, akkor valamit hallunk és látunk Isten Lelkéből,
ezáltal Krisztusból Magából is. Ezért Isten a kegyelmi ajándékain keresztül van
jelen közöttünk, azok által tapasztalhatjuk meg Őt. Ezekben jelenik meg a
Szentlélek, akképpen, mint ahogy Isten Fia megjelent a názáreti Jézus
személyében (ld 1Kor 12,4-11).
1Kor
12,7:
„Mindenkinek (a keresztényeknek)
azonban haszonra (az egész Egyház hasznára) adatik a Léleknek kijelentése (a
kegyelmi ajándékok).”